A vaddisznó és a tölgy

Bolla Edina meséje

Egy árnyas tölgyfa alatt egy vaddisznó pihent meg, s körülöttük vaddisznócsemeték játszottak, és tölgyfasarjak cseperedtek. A kis vaddisznók annyira belefeledkeztek a játékba, hogy véletlenül az egyik kis facsemetének letörték az egyik ágát. Ekkor a bölcs öreg vaddisznó odahívta magához csemetéit az öreg tölgyfa alá, s elmesélt nekik egy történetet:
– Ez a történet egészen addig nyúlik vissza, mikor akkora lehettem, mint most ti vagytok. Kis vaddisznóként az erdőt jártam, kóboroltam, mikor megláttam ezt a tölgyfát, akinek most árnya alatt pihenünk.
- Tölgyfa úr, már akkor is ilyen hatalmas volt? – vágott közbe, egy oktondi kismalac, Töfi.
Tölgyfa úr pedig kacagva válaszolt:
- Nem Töfi, akkor még én is csak csemete voltam!
Töfi pedig tágra nyílt szemekkel és kellő figyelemmel bólogatott.
- Most pedig folytatnám a mesét.: - szólt az öreg vaddisznó. Éppenséggel eleség után kutattam, mikor rátaláltam. Szörnyen rosszul volt szegény Tölgyfa úr! Egy levél sem díszítette száraz ágait, egy hajtás sem virított rajta, törzse kérges és száraz volt.
Megesett a szívem rajta és megkérdeztem, hogyan tudnék segíteni rajta. Ő pedig ezt felelte:
- Gyomlálj ki körülöttem, hozz vizet nekem, és hidd, el meg fogom hálálni!
Akkor, ott nem értettem meg, hogy mire gondolt, mikor azt mondta meg fogja hálálni, de nem is foglalkoztam sokáig ezzel a kérdéssel, mert tudtam, hogy segítenem kell rajta. Neki is láttam, a munkának. Nehéz, fáradtságos munka volt, de nem foglalkoztam azzal, hogy mennyire vagyok fáradt, csak dolgoztam szüntelen. Néhány nap után befejeztem a munkát. Következő nap pedig izgatottan mentem, hogy lássam jótettem eredményét, de semmi sem változott. Csalódott voltam, hogy nem sikerült segítenem rajta. Ekkor a hátam mögött ismerős hangokat hallottam. A szüleim voltak azok!
- Légy türelemmel – mondták - évekbe telik, mire a fa teljesíteni tudja, amit ígért.
Évek teltek el, mikor meglátogattam újra a tölgyfát. De ezúttal nem egyedül mentem, velem jöttek a barátaim is. Kerestem a tölgyfát, de nem találtam.
- Eltűnt - mondtam csalódottan. Csak ez a nagy fa van itt a helyén.
S ekkor a fa megszólalt:
- Én vagyok az a kis csemete, akit lelkiismeretesen gondoztál, s most betartottam ígéretemet!
Akkor megértettem, mivel hálálja meg segítségem. Lombja árnyékot adott, madarak fészkeltek rajta, törzsén az odúban egy rézvörös szőrű mókus szundikált. Virágját méhek porozzák, s termését mind nekünk, a vaddisznóknak adja.
A kismalacok elképedve néztek a bölcs, öreg malacra. Megértették, milyen fontos nekik is, hogy óvják a fákat és környezetüket.