Egyszer volt, hol nem volt….

Már hetek óta olvassuk nagy-nagy örömmel meséiteket, amelyekről tovább meséltem másoknak is.
Verasztó Antal számos könyv írója egyből megemlítette, hogy bizony ő is írt már mesét, amelyet most ajánlok figyelmetekbe. Anti bácsi foglalkozik helytörténettel, de könyvei között elbeszéléseket és tanulmányokat is olvashatunk. Remélem az ő meséjét is olyan érdeklődéssel, fogadjátok, mint ahogyan egymás meséire reagáltok a fórumon.
…., ha megtetszett a meséje jelezzétek, mert a tarsolyában van még egy másik is!
 

Verasztó Antal: A faluszéli kút meg a szegényember fia

Egyszer valamikor réges-régen, volt és hol nem volt abban az időben egy szegényember. Ez a szegény ember abban az egy dologban nem különbözött a többi szegény embertől, hogy neki is volt egy legkisebb fia. Amikor ez a fiú felcseperedett, szokás szerint elindult szerencsét próbálni. Meghallotta ezt a falu göröngyös útja, és így szólt a fiúhoz, menjünk együtt! Jól van, menjünk - mondta a legkisebb fiú, és tüstént el is indultak arra, amerre még az út sem járt soha. Így mentek, mendegéltek, míg csak a fényes nap el nem fogyott a fejük felől, és rájuk nem esteledett.
Mivel úgyis elfáradtak,hát letelepedtek a kiöntött holdfény partjára almaillatot vacsorálni. Ahogy így múlatták az időt, egyszer csak se szó, se beszéd mögéjük lopózott egy kis kurta erdei szellő-ember, akit másképpen is hívtak, hogy vacogás, és rázogatni kezdte a fiút.
Nosza a szegényember legkisebb fia sem volt rest, szó nélkül magára kanyarította a csendes éjszakát, és elindult rőzsét gyűjteni. Amikor úgy gondolta, hogy eleget gyűjtött halomba, a rőzse alatt felébresztett egy maréknyi lángot. Jól számított, nem veszett kárba a fáradsága, mert az ébredő lángtól a vacogásnak olyan melege lett, hogy lóhalálában visszafutott oda, ahonnan jött, a hideg erdőkön túlra.
Node meg is fogadták ott nyomban, hogy soha el nem hagyják egymást se jóban, se rosszban. Mármint az út, a szegényember legkisebb fia és a maréknyi láng. A mai napig meg is tartották szavukat, - mert közben majd elfelejtettem mondani -, a hajdani szegényember fia még ma is minden napfelkeltekor elindult szerencsét próbálni.
Amikor legutóbb találkoztam vele, azt mondta, ez vándorlása már csak sok évig és három napig fog tartani.
Hogy történt-e még közben valami? Persze, hogy történt! Egy régen volt hajnalon az út, a szegényember legkisebb fia és a maréknyi láng elértek egy óriási rét közepére, ahol egy nagy gémeskútra találtak. Az út rögtön megállt, mert ahogy a legkisebb fiú megpillantotta a kutat, nyomban erőt vett rajta a szomjúság. Odament hát a kúthoz, igen ám, de ahogy a kút fölé hajolt, hogy a vödröt belemerítse a vízbe, ugyancsak meglepődött, mert látja, hogy a kút mélyén egy csillag hűsöl a vízben.
Merítsd csak meg bátran a vödröt, biztatta egy hang a fiút. A szegényember legkisebb fia sem kérette magát háromszor, hanem megmerítette a vödröt a csillagfényű vízben, és jót húzott belőle.
Talán mondanom sem kéne, ahogy csillapult a fiú szomja, úgy jött a fejébe a gondolat, hogy ő a kútban a csillagnak csak a képét látta. Fölnézett hát a kút fölé az égre, s látja, valóban ott fényeskedik a csillag a feje fölött, de olyan magasan, hogy "tán még a villám is alatta születik". Bizony így történt!
De, hogy szavamat végképp egymásba ne öltsem az igazság kedvéért azt is el kell árulnom, hogy a szegényember legkisebb fia arra is rájött, miért jártak a magafajta szegény emberek faluszám a kúthoz?
Talán már ti is kitaláltátok! Hát vízért!