Hogyan segítenél a bajba jutott állatokon?

Avagy az Ő szemszögükből a világ…

Szabó Lara (6. osztályos) meséje

A hajnali napfény narancssárgára festette az erdő aljnövényzetét. Álmosan nyitottam föl a szemem és körbenéztem. Még mindenki aludt. Nagyon világos volt, a nap sugarai áthatoltak a fák laza lombozatán, és megvilágították az ibolyákat és a vadvirágokat. De nem erre ébredtem föl. Nem! Az ébredésem oka ennél a fényességnél komolyabb. A távolban lövések hallatszottak, és Én tudtam, hogy az orvvadászok közel lehetnek, bármennyire is távolinak látszottak, akár Ők, akár a puskáik hangja. Fejemet hátravetettem, füleimet egészen lelapítottam, majd éles fogaimat elővillantva hangos vonítást hallattam. Ez nem volt valami biztonságos, mert a kopók bármikor bemérhetik, hol vagyok Én, és a falkám, és akkor végünk. De most nincs idő egyenként feltámogatni mindenkit. A falka tagjai akármennyire is álmosak voltak, éberen kapták fel fejüket és felálltak. Füleiket hátravetették, majd átgázolva a tűlevelek és vadvirágok alkotta szőnyegen, menekültek. Én vezettem a csapatot. Alfahím voltam és az Én felelősségem volt a falkám biztonsága. Egy fiatal csapattag mellém vergődött és ijedten vakkantott. Ilyenkor van baj. A fiatal hím az egyik őrszemünk, és úgy látszik, az egyik kopó kiszagolta, merre lehetünk.

Ősz vége volt. Az orvvadászok pedig még többen lettek. Eddig minden reggel örülhettünk, hogy mind a nyolcan megvoltunk. Eleinte még tízen voltunk, közülünk kettő fiatal farkas távozott. Egy pár lettek és a falkájukat elhagyva új nemzedéket alapítottak és új falkát alkotva fiaikkal és lányaikkal az északi erdőszélre költöztek.

A szél kutyaszagot és gonoszságot hozott felénk. Felpillantottam. Évről évre egy fiatal erdészlány, Hedvig segítségére szorulunk. Nem tudunk önállóak, szabad farkasok lenni, és ez fájt. Az orvvadászok nem csupán hobbiból irtottak minket, prémünk értékes áru. Egy ezüst-szürke nőstényfarkas megállt és zihálni kezdett. Néhány hét múlva hozza világra a kölykeit és fogytán az ereje. A párja odament hozzá és várt. A falka tagjai tanácstalanul megálltak. Meneküljenek, vagy két, akár több falkatagért kockáztassák életüket? A farkasok kivillantották első fogaikat és elfutottak. A fiatal anya felnézett rám, szemében ijedség tükröződött. A párja azonban nem tétovázott, felkapta a hátára és fuldokolva futott a többiek után. Én is ezt tettem. A falkám még sohasem menekült a vezetésem nélkül. Néhányan lassítottak, nem tudták, mitévők legyenek. Több ordas is felvonított, hogy az orvvadászok közel vannak. Egy hangos dörrenés rázta meg az erdőt, és mindenki megállt. Egy kölyökfarkas bicegve ügetett közénk. Bal mellső lábát piros foltok tarkították, és az ibolyákat, melyek az aljnövényzet nagy részét alkották, vérrel festette be. Fájdalmasan felugatott, szemét rám szegezte. Mozdulatlanul álltam. Nem tudtam mit tenni. Még sohasem segítettem át falkatagot az örök vadászmezőkre, és nem is fogok. A seb sem mély. Már amennyire ezt meg tudja állapítani egy alfahím. Sóhajtottam és intettem neki fejemmel, hogy nem lesz baj, jöjjön. Hedvig hangos dalolása már hallatszott. Egy vörös nőstényfarkas felkapta a fejét és szimatolt. Egyik lábán egy ezüst karkötő volt, melyet még az erdészlány adott neki. Ő volt az a farkas, aki nem itt született, hanem Hedvig kis korában talált rá, és segített neki a tél és az ősz folyamán. Azóta a lányt a bizalmunkba fogadtuk. A bozótosból előtört Hedvig, és leguggolt, majd valamit a kezében tartva hívogatott minket. Először Én mentem, majd a többi farkas is odaügetett hozzá.

Hedvignek hosszú, göndör vörös haja volt és azúrkék szeme. Semmiben sem hasonlított a többi emberre, neki levendula illata volt és különleges hangja. Valami ízletes, ropogós ételt tartott felénk. Beleszagoltam, forró leheletemet beleszuszogtam a tenyerébe, majd elvet-tem a ropogtatnivalót. Különös íze volt. A farkasok felkapták a fejüket és hátrapillantottak. Kopók rossz szaga terjengett a levegőben. A másik oldalról zúgást hallottunk.

- Le akarják tarolni az erdőt. – suttogta Hedvig. Nem tudom, mit jelenthet ez, de nem tetszik. A lány hangja olyan szomorúan csengett… Lábaimat a nyakamba kaptam és úgy szaladtam a zúgás felé, mint a szél. Egy fekete nőstény velem tartott, de csak úgy, mintha egy árnyék lenne. Hátra fordultam és visszaparancsoltam a többiek közé. Nőstények. Hirtelen kellett lefékeznem, mert valami szúrós fém tárgy kimondottan előttem volt és nem volt hajlandó arrébb menni. Mérgesen rámorogtam, de attól sem mozdult. Hedvig szaladt ide, majd óvatosan felvette.

- Ez itt egy csapda. – magyarázta nekem. Én ugyan nem értettem belőle sokat, csak annyit, hogy veszélyes. Hátracsaptam a füleimet. – Igen! Veszélyes! – borzolta össze az erdész-lány a fejemen lévő égnek álló szőrt. – Na, gyere szépen! – hívott. Én inkább megfordultam és a zúgás felé kezdtem szaladni. Ügyesen kikerültem a csapdákat és nagy ugrással szökkentem át a farönkökön. A hang egyre jobban közeledett. Egy fenyőfa pont mellettem zuhant a földre. Odaügetettem és kíváncsian megszagoltam. Félre fordítottam a fejem és szembe találtam magam egy hatalmas gépezettel. Lélegzésen szaporább lett. Ez a valami nagyon hangos volt és az Én erdőm gyönyörű fenyőfáit megölte. Visszafordultam és villámként értem vissza. A falkám megértette, hogy menekülni, kell, csak azt nem tudtuk, hogy hova. Talán jobbra? Ott azok a zúgó masinák vannak. Vagy balra? Ott meg orvvadászok. Egyik sem túl szép halál egy farkasnak. Vagy talán menjünk ki az erdőből, hogy aztán az emberek kihívják azokat a kétlábúakat, akik kutyákat tartanak fogva? De ekkor eszembe jutott az északi erdőszél, ahova a fiatal pár költözött. Hát persze! Ők ismernek engem és a falkámat, biztosan befogadnak. Hangos vonítással jeleztem, hogy induljuk. A többiek nem tudták, hova, de Én tudtam és ez volt a legfontosabb.

Hedvig egy ideig csak nézett, majd visszafordult és bement a házába. Ő igazán sokat segített: felszedte a csapdákat, élelmet hozott nekünk, mert a sajátjainkat lelőtték, így nem tudtunk vadászni. Figyelmeztetett minket (bár túl sokat nem értettünk belőle) és vigyázott ránk. Ó, jut eszembe, még annak a kölyöknek is megnézhette a lábát, akit meglőttek, mert már nem annyira biceg. Bár más is ilyen segítőkész lenne az erdőnkkel kapcsolatban, amit most itt hagyunk, mert elpusztítják! Szememben, egészen biztos, könnycseppek gyűltek össze. Fájdalmasan felugattam, majd kiszaladtam a bozótosból. A nyílt mezőn vágtattunk. A célunk az Északi erdő volt, csakhogy az nagyon messze van. Mondjuk nincs más választásunk, ki tudja, milyen farkasok vannak a keleti- és nyugati erdőben… Az eső zuhog-ni kezdett és eláztatta a bundánkat. Mind csatakosak voltunk, de az úti cél volt a fontos, és az, hogy ép bőrrel megússzuk. Éreztem a falkám szívdobogását és lélegzését. Minden elhalkult körülöttem és csak rájuk figyeltem. Ugrottam, át egy hatalmas farönkön, majd hangosan toppanva földet értem és megálltam. Itt voltunk. Az Északi erdő biztonságos bozótjai között. A fiatal farkas pár boldogan üdvözölt. Lehasaltam a fűbe. Biztosan ezt az erdőt is majd háborgatni fogják, de most nyugalom volt, és a falkámnak ez a legfontosabb. Fejem a lábamra fektettem és egy cinegét lestem. Madarak csiripeltek és farkasüvöltés hallatszott. Látszott, hogy mindenki boldog. Annyi erőfeszítés után végre megint szabadok és vadak lehetünk, nem háborgat minket senki, éljük a saját életünket. Nem szólnak bele masinák vagy vadászok. A fekete nőstény odasétált mellém és leheveredett. Sárgás-barna szemét rám emelte. A hátán két kölyök trónolt, nagyban ráncigálva egymás fülét. Egy ezüstszürke, kis vörös foltokkal, és egy teljesen fekete, akinek csak a nózija körül volt fehér karika. A kölykök is boldogok voltak. Nem háborgat minket semmi, és senki. Elégedetten terültem el a földön a fekete nőstény mellett. Nem vadásznak ránk. Egyelőre. De nekem ez pont elég.