Él az erdő

Bényi Kata (4. osztályos) meséje

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy takaros kis erdő. Azt az erdőt minden favágó, erdész semmibe vette, mert olyan kicsi volt.
- Minek onnan fa? Hiszen még egy kis kunyhó megépítésére sem lenne elég. – mondták az erdészek.
Egyszer beléptem oda éjszaka és tudjátok-e mit láttam? Tulajdonképpen semmit. Éppen ez volt olyan érdekes. Ilyenkor minden erdőben neszeket, lépteket hall az ember, itt viszont semmi. Olyan csendes volt, hogy az már bosszantó tudott lenni. Elindultam az erdőben és miközben ott gyalogoltam elhaladtam egy nagyon szép, kicsi, fénylő kék virág mellett, de nem hajoltam le megnézni, hanem mentem tovább. Ahogy elhaladtam mellette, alig mentem három lépést, valami hozzáért a hátamhoz és megcsiklandozott. Ettől aztán kénytelen voltam hátranyúlni és megvakarni azt. Ahogy megnéztem a kezem, amivel vakartam a hátam, kék csillámport találtam rajta. Elcsodálkozva néztem hátra, de csak a virágocska mosolygott rám növényi arcával.
Mentem hát tovább, de sehol egy lélek. Hirtelen megláttam egy bokrot, amely telis-tele volt finom, érett málnával. Letéptem három szemet és már tettem volna a számba, amikor kiestek a kezemből és elgurultak. Éppen ott tartottam, hogy letépek még egyet, de rögtön le is mondtam az ötletről, mert egy rózsaszín kis fénypontot vettem észre a távolban. Követni kezdtem hát, de valami errefelé megszokott délibáb játékot folytatott velem. Megálltam és megdörzsöltem a szemem, mint aki azt hiszi, hogy a képzelete játszik vele. Hirtelen átsétált előttem egy virág és vidáman integetett leveleivel. Én kábultam intettem vissza neki. Ettől megrémülve futott mögém, összecsillámporozva a nadrágom. Ahogy megfordultam, eltűnt. Amint visszatértem bámultságomból egy nagy tölgy előtt találtam magam, ami körbe volt véve színes, fényes virágokkal. Hamarosan már a tölgy alatt ültem és egy zseblámpával megvilágítottam a körülöttem lévő kis erdőt.
- Hát nem békés hely? – kérdeztem magamtól.
- Jaj, kapcsold ki a fényt! – kiáltotta egy hang és hirtelenjében előbújt sok-sok kis tündér a virágokból.
Kikapcsoltam a lámpám és a világító kis tündérkék felé néztem.
- Tudod, mi vagyunk a kis erdőtündérek. Azért élünk a nagy tölgyfa alatt, mert eltakarja a napot. Nekünk nem szabad fényt kapnunk.
Nos, itt a vége. Aki ki akarja deríteni igaz-e a történetem, az járja be a kis erdőt képzeletben, ahogy én is tettem.