Kedves Gyerekek!

Verasztó Anti bácsi újabb mesével lepett meg minket. Fogadjátok nagyon sok szeretettel!

A szegény ember és a tündér

A mi egyszeri szegény emberünk már szegénynek is született. Ahogy nőtt nődögélt, szóval, ahogy cseperedett egyre csak szegényebb és szegényebb lett. A szegény ember, akit egyébként Mihálynak hívtak és hébe-hóba kegyelemkenyéren élt nem örült ennek az állapotnak. Jó darabig tűrte a sorsát, mert azt gondolta ennél már nem lehet rosszabb a sorsa, de tévedett, lett még rosszabb is.
Amibe csak belefogott az mind szerencsétlenül végződött. Ez a szegény ember, akit Mihálynak hívtak egyszer rászánta magát, és kunyhót épített magának az erdőszélen. Oka volt ennek, jó lesz meghúzódni benne – gondolta –, ha esik az eső, fú a szél, vagy netán perzsel a nap.
A, nosza-gyorsan felépített kunyhó, – halljatok csodát – szép is volt, jó is volt, csak az lett a baja, hogy másnapra összeomlott. Még szerencse, hogy a szegény ember éppen nem volt benne. Hej, búsult is a szegény ember, s mivel didergősre fordult az idő a kunyhó romjaiból tüzet gyújtott, emellett melegedett, hogy legalább ne fázzon. De mielőtt megmelegedhetett volna az eső elkezdett esni, a tűz kialudt, a szél meg cudarul süvítve rázogatta az erdőszéli fákat.
Ráadásul az erdőből ijesztő hangokat vélt hallani, mondta is magában a szegény ember, akit Mihálynak hívtak, hogy én még máma nem ettem, de lehet, hogy engem megesznek a vadak. Persze ezt csak félelmében gondolta. Didergett, éhes volt, miközben tündérekre gondolt. Énrajtam már csak egy jó tündér segíthet, sóhajtotta. Amint így kesergett, érzi ám, hogy az eső alábbhagyott, már nem éhes és nem is fázik annyira.
A félelme is kezdett elmúlni, amikor bement az erdőbe, és ott botladozott a fák gyökereiben meg a szúrós tüskéjű bokrok között. Az ágak néha az arcába csaptak, de ő csak rendületlenül ment az orra után, míg végül aztán kiért a mesebeli erdő túlsó végére. Ekkorra már a nap is magasan járt az égen és a szántóföldek felett. Az erdő széléről aztán a szegény ember egy fehérfalú házakból összesereglett falucskát pillantott meg.
Igen ám, de a szegény ember, akit Mihálynak hívtak, ki tudja miért, de nem, mert elindulni a falu felé, inkább leült egy terebélyes makkfa alá gondolkodni. Ekkor történt vele a csoda, úgy érezte, mintha valaki megfogná a kezét, és vezetni akarná valahová. Talán éppen a mi mesénkben lakó Oros-tündér volt az, de ezt persze nem lehet bizonyosan tudni, én is csak sejtem, hogy így történhetett.
A szegény ember ugyanekkor hangokat is hallott, de nem valaki más szájából, hanem belülről mintha a lelkéből suttogott volna valaki. Szomorú helyzeteden nem lesz könnyű segíteni, mondta a tündéri hang. Neked is segítened kell. Ne a tündérekben bízzál, szegény ember, hanem magadban és a többi szegény emberben. Csak ti tudtok egymáson segíteni.
Kelj fel, és indulj útnak, hogy merre, azt nem mondhatom meg, az útra neked magadnak kell rátalálnod. A szegény ember, akinek talán igazából nem is Mihály volt a neve, csak nézte a távoli házak kéményéből felszálló füstöt, meg a mohó ekéket, ahogy a falu körül szántják a földet.  Én még abban is biztos vagyok, hogy amikor a falu kovácsa dolgozni kezdett a kalapácsával, az üllő csengését is hallotta. Azután ezen a hol volt, hol nem volt napon a mi mesebeli szegény emberünk lelkében a tündérrel, aki nagyon halkan azt mondta neki: ameddig szükséged lesz rám, veled maradok, nekiindult a mesebeli falu irányába.