A Kincses-sziget megmentői

Varga Alexandra (6. osztályos) meséje

Egy átlagos péntek délután, Kovács Peti hazajött az iskolából majd elintézte szokott teendőit. Megebédelt, megcsinálta a házi feladatát, elpakolt a szobájában. Mikor eljött a fürdés ideje, gyorsan beszállt a kádba kedvenc új játékával, egy műanyag kalózhajóval. Nézte,ahogy a kalózhajó lebeg a vízen, s sebes hullámok száguldoznak át alatta…S egy szempillantás alatt az ábrándból valóság lett, s Peti egy apró, látszólag elhagyatott szigeten találta magát.
Ahogy ott ült, észrevette, hogy szeretett játéka már nincs a kezében. Éppen elszomorodott, mikor előrenézett s láss csodát, ott volt, teljes életnagyságban a kalózhajó lehorgonyozva a part mentén. Nagy lett ám az öröm! Odaszaladt hát a kalózhajóhoz, hogy közelebbről szemügyre vehesse. Sajnos nem sokáig csodálhatta a szépséges és egyben félelmetes monstrumot. Hirtelen egy csapat elvetemült kalóz rontott rá karddal s tőrrel kezükben.
- Rabló földi!! A hajót akarja! Kapjuk el!!! - kiáltották mindannyian.
- Nem akarok én semmit ellopni, kegyelem!! - mentegetőzött Peti. Igencsak megijedt, menekülni sem próbált. A kalózok látták rajta a félelmet s valami őszinte, meggyőző arckifejezést.
- Állj! - intette le a többieket egy magasabb kalóz, aki elöl állt. Jobb szemén fekete szemkötő, a bal karja helyén pedig kampó volt. Szakállas, kerek fején kendő díszelgett, testtartása feszes volt, és ahogy megállt, a többiek is úgy tettek. Így Peti számára nyilvánvalóvá vált, hogy ő a legénység kapitánya.
- Ki vagy kölyök, s miért jöttél ide, ahol még a keselyűk se járnak? - kérdezte a főnök.
- Kovács Péter vagyok s őszintén megmondom, magam sem tudom hogyan kerültem ide. Én láttam már ezt a hajót, sőt azt hiszem az enyém is….
- Még hogy az övé! - harsány nevetés tört ki a félelmetes kalózseregből. Majd kissé feszültebb hangnemben folytatták: - Hazudik! Öljük meg! - kiáltotta a csőcselék.
- CSENDET! - ordított rájuk a kapitány - Talán adtam engedélyt beszélni? - pirított rájuk majd folytatta:
- Nem hiszem fiacskám, hogy a hajó a tied lenne. Ez a csodálatos teremtés már évszázadok óta a miénk. A baleset után… - itt elakadt a szava, annyira megrázta az emlék – csak ez maradt nekünk.
- Mégis milyen baleset, ha szabad kérdeznem? - szólt Peti.
- Kerülj beljebb hozzánk, sajnos nem kínálhatunk sem ételt sem kényelmet, de így szokás ha vendég jön a házhoz nemdebár…
És  a kapitány mesélni kezdett egy szörnyűséges történetet.
- Sok éve annak már, hogy engem, Kampókéz Jack-et és drága népemet óriási katasztrófa ért. Szép szigetünket és drágalátos tengerünket egy rémes napon elárasztotta a szemét, a hulladék, a bűz, a vegyszer… Minden, amit az emberek csak úgy,beleöntenek, beledobálnak a vízbe. Mindenünk odalett. A házaink, az élelmünk… Nem maradt semmink sem csak a hajónk, amit a horgászok elvittek zsákmányszerző útra. Így hát erre az apró szigetre költöztünk, amit a közelben találtunk. A sok hulladék miatt rengeteg járványt és betegséget kaptunk el. Legyengült a legénység, így nem tudjuk eltakarítani a szemetet.
- Ezen szerintem könnyen segíthetünk! - szólalt meg Peti.
Így hát Peti lelket öntött a legénység szívébe, lelkükbe rejtette a remény sugarát, hogy közös erővel visszavehetik szeretett otthonukat. A legénység minden apraja-nagyja besegített és hamarosan tisztává varázsolták a szigetüket.
- Köszönjük neked Péter a rengeteg segítséget és reményt amit adtál! Ráébresztettél minket, hogy az összefogás, hogy az emberek közös ereje és szeretete a legdrágább kincs a világon, és így bármit elérhetünk amit csak szeretnénk. Ezentúl legyen a szigetünk neve a Kincses-sziget, ahol az igazi kincs a szeretet és a kitartás.
- Örülök,hogy segíthettem! - mondta Péter és elbúcsúzott új barátaitól.
- Visszavárunk! - kiáltották a kalózok, akik tényleg visszakapták a szeretetet s a reményt a szívükbe és így boldogan éltek a szép Kincses-szigeten,amíg meg nem haltak.