Vakon látó

Korondi Henrietta (6. osztályos) meséje

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, úgy hívtak, hogy Ildikó. Kiment a közeli erdőbe és azt vette észre, hogy minden állatot hangosabban hall. Minél beljebb ment, annál hangosabban és hangosabban hallotta őket. Egyszerre ezektől a hangoktól elájult és beverte a fejét egy farönkbe.
 Mikor felébredt már nem látott. Az állatok köré gyülekeztek. Egy állat odament hpozzá, és Ildikó elkezdte tapogatni. Kitapintja, hogy van bajsza, kicsi puha orra, finom meleg bundája, és hosszú fülei.
- Ez nem lehet más, mint nyuszi! - mondja.
- Igen az volnék, szerény, félénk, kicsi nyuszika.
- Jé! Hisz én értelek téged!
- Hogy hívnak téged kisleányka?
- Ildikó vagyok, és te?
- Pehelyke vagyok!
- Örülök, hogy megismertelek!
- Lenne egy kérésem hozzád!
- Mondjad, ha tudok segítek!
- A testvéremet elfogta egy vadász, és oda akarja adni a kislányának.
A kis nyuszi elvezeti a vadász házához Ildikót. Ildikó be megy köszön és a következőt mondja:
- Jó napot, tudja vak vagyok és szegény házban élek. Nincs mit együnk, csak egy nyuszit kérek és meghálálom.
- Jó adok, bár a kislányomnak tartogattam, de veszek neki valami mást!
- Köszönöm, Isten áldja meg érte!
- Pehelyke, Pehelyke, itt vagy?
- Igen itt vagyok, erezd el Répit és gyere velem.
Elmentek a nyuszi otthonába és a nyuszi leszakított egy Sipítógyökér levelet és rárakta a leány szemére.
 Mikor levették a levelet a lány újra látott, de viszont nem értett már az állatok nyelvén és ennyit mondott:
- Köszönöm!
Ildikó hazament, egy jót evett és utána együtt nézték a családjával az esti mesét.