Madarat tolláról, macskát hasáról

Petrilla Brigitta (3. osztályos) meséje

Most, a hideg tél beálltával úgy döntött a macskánk Iván, hogy kalapot fog hordani. Ne fázzon a kicsi feje! Igényes a cicánk, és nem akármilyen fazont akar viselni!
Elmesélem puccoskodásának történetét. Az egész úgy kezdődött. hogy az iskolában a tanító néni a szelektív hulladékok újrahasznosításáról tanított minket.
- Na gyerekek, mit lehet csinálni az üres PET palackokból? A következő órára mindenki hozzon egy PET palackból készült használati tárgyat! – mondta Edit néni. Suli után hazamentem, és apát megkértem csináljunk madáretetőt. Ó, az apukám egy ezermester! Amit elrontok, ő mindig megcsinálja.
Kis idő múlva elő is hozta a remekművet. Ovális lyukat vágott a az ásványvizes palackon, hosszabb pálcikát tett bele, hogy a madárkák megálljanak rajta és a magot csőrükkel elvehessék. Nagyon hálás voltam, hogy elkészítette. Akasztójánál megfogtam és bevittem a szobába.
Végre elérkezett a várva-várt nap, és én elvittem az etetőt az iskolába. Az osztálytársaimnak nagyon tetszett, de ők is szép dolgokat készítettek, az órán láttam tolltartót, papucsot, karperecet és még sok egyéb szép dolog született a palackokból.
Hazafelé azon gondolkodtam, hová is tegyem az etetőt, hisz van két cicánk. Jaj, meg ne egyék az éhes cinegéket! Mint kiderült, nem volt alaptalan az aggodalmam.
A birsalmafánk szélső ágára lett feltéve az etető. Sok finom napraforgómaggal töltöttük meg.
- Nézzétek, itt vannak a picike cinkék! – szólaltam meg.
- Milyen szépek! Az egyiknek kék a kalapja, és nem fekete! – mondta a testvérem.
Ahogy így gyönyörködtünk bennünk, ó mi történt! Iván macskánk felszaladt a fa törzsén, és már ott ágaskodott a mancsával, hogy elemel egy kalapost. A cinegék sem voltak restek, egy pillanat alatt elinaltak.
Kiszaladtam a konyhából és még éppen sikerült nyakon csípnem.
- Ó, hogy gondolod! Ilyen szép madarak nem valók neked! A kalapja meg leesne a fejedről! És különben is, hogy nézne ki egy kalapos cica?
Így beszéltem a lelkére, és biztos megértette, mert kedvesen elkezdett dorombolni a karjaim között.
Azóta már nem is akar kalapot hordani és rá sem néz az etetőre. A cinkék meg vidáman jönnek uzsonnázni naponta többször is. Amikor a tanár néni elmondta, hogy az év madara a széncinege, különös melegség töltötte el a szívem. Ilyen kedves vendégeim vannak azóta is, minden nap.