A mi erdőnk

Tóthpál Béla (7.osztályos) meséje

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű erdő. Ebben az erdőben nagyon sok állat lakott, mert jól érezték itt magukat és biztonságban voltak.
Történt egyszer, hogy egy gazdag ember megvette az erdőt és elhatározta, hogy az erdő közepén levő tó partján egy szállodát épít.  De nem akármilyen szállodát, hanem a legszebbet és leghatalmasabbat, amilyent még emberi szem nem látott. Ehhez az építkezéshez felfogadta a leghíresebb mestereket, építészeket és felkerekedtek, hogy a helyszínen elkészítsék a meseszép szálloda tervét. Mivel több időt szándékoztak ott tölteni, a gazdag ember magával vitte a feleségét és a gyermekeit is, egy kislányt és egy kisfiút. Úgy gondolta, hogy jó mulatság lesz a gyermekeknek a sátorozás.
Amint megérkeztek az erdőbe, mindnyájan elragadtatva kiáltottak fel, mert lenyűgözte őket a szépsége. A tó partján vertek sátrat, oda ahová a szállodát tervezték. Az erdő lakói, az állatok nagyon megijedtek a közeledő kocsik zajától, majd az emberek hangos beszédétől és elrejtőztek. Néha előmerészkedett egy mókus vagy nyulacska és olyankor a gyermekek sikítottak az örömtől.
- Anyu, Apu, nézzétek egy mókus! Ott meg egy nyulacska! – kiáltották kórusban.
A gazdag ember csak arra tudott gondolni, hogy ez a meseszép erdő mennyi pénzt fog hozni neki, ha majd megnyitja a szállodáját, mennyire fog tetszeni a vendégeknek a szépséges tó és az állatok.
Másnap reggel a gyermekek sétálni indultak, az anyuka nekilátott az ebéd elkészítésének és az apuka a tervezőkkel együtt nekilátott a munkának. Méricskéltek, számoltak, fényképeztek. Hangos beszédükre felfigyelt egy okos kis mókus. Kihallgatta a beszélgetésüket és mivel rájött, hogy az erdő lakóit katasztrófa fenyegeti, azonnal elszaladt Bagoly Doktorhoz, akit a legbölcsebbnek tartott. Meghányták-vetették a hallottakat és Bagoly Doktor is úgy vélte, hogy egy szálloda és a sok ember, autók, szemét, és lárma végérvényesen tönkretenné az otthonukat és elüldözné őket az erdőből. Nem beszélve a sok fáról amit kivágnának az építkezéskor… elhatározták, hogy összehívják az állatok gyűlését és megpróbálnak közös erővel megoldást találni. A gyűlésen minden állat nagyon megrémült attól, hogy mi vár rájuk.
Javában folyt a gyűlés, amikor megpillantották, hogy két kisgyermek közeledik, kéz a kézben. A két gyermek nem volt más, mint Anna és Hunor, a gazdag ember gyermekei. A kis állatok ösztönösen megérzik, ha szeretik őket, csakúgy, mint a gyermekek, ezért közel engedték őket magukhoz. A gyermekek boldogan simogatták őket, hiszen ilyen élményben még nem volt részük. Nagyon elcsodálkoztak, amikor a kis mókus megszólalt:
- Titeket, hogy hívnak?
- Anna, és ő a bátyám, Hunor. – felelte a kislány bátortalanul. - De ti tudtok beszélni?
- Persze, de csak a tiszta szívűek hallják meg a hangunkat, mint ti, a gyermekek. Ugye ti vagytok a gyermekei annak bácsinak aki folyton fényképez és hangosan magyaráz a többieknek?
- Igen – kuncogták a gyermekek. Lehet, hogy kicsit ijesztőnek tűnik, de nagyon jószívű, nagyon szeret minket és még erre a kirándulásra is elhozott. Tudjátok építeni fog ide egy óriási házat és akkor sokat jövünk majd ide és még sokat játszhatunk.
- Na éppen ez a baj! – károgta Varjú mama. – Hess-hess, hess el innen az idegennekkel!
- De miért? – kérdezték ijedten a gyermekek.
- Csitt buta varjúja!- szólt a mókus. –Még elijeszted őket!
Mókus Luca – mert így hívták a mókust – mosolyogva a gyermekek felé fordult.
- Ide figyeljetek, az nem egy ház lesz, hanem egy szálloda, és állandóan vendégek fognak ide érkezni, aki felverik az erdő csendjét, szétszórják a szemetet az erdőben, netalán még le is lőnek minket csak úgy kedvtelésből. Aztán ott az a sok fa, amit kivágnak majd, hogy legyen hely a szállodának. Minket elüldöznek innen a favágók, építők és a vendégsereg. Ne gondoljátok, hogy olyan lesz az erdő, mint most. Semmi sem lesz már ugyanolyan, ha elkezdik az építkezést.
A gyermekek nagyon elszomorodtak a hallottakon és elhatározták, hogy megpróbálják megakadályozni a tervet. Visszaindultak, hogy édesapjuk lelkére beszéljenek. Csendben és tisztes távolságból követték őket az állatok, hogy szem és fültanúi legyenek az eseményeknek. Magukban csendben fohászkodtak, hogy a gyermekek sikerrel járjanak.
A gyermekek már messziről kiabálták:
- Apu, apu! Beszélnünk kell!
- Itt vagyok, hova ez a nagy sietség? Mi történt?
- Beszélnünk kell! – mondták egyszerre.
- Hát úgy látom, fontos dologról lehet szó, javasolom üljünk ide a tó partjára. Na hadd halljam, miről van szó?
- Az úgy volt, hogy sétálni mentünk és egy tisztáson rengeteg állatot láttunk. Gyűlést tartottak és mi beszéltünk velük.
- Beszéltetek? – kérdezte hitetlenkedve az apjuk.
- Igen, tudjuk, hogy butaságnak tűnik, tudjuk, hogy a felnőttek nem hiszik el, hogy az állatok beszélni tudnak, de mi igenis beszéltünk velük. – kiabálták kórusban.
- Na jó, akkor egyszerre csak egy beszéljen. Halljam, miről beszéltetek az állatokkal?
A gyermekek egymásra néztek bátorításért és végül Hunor szólalt meg.
- Apa, az állatok szomorúak az építkezés miatt, azt mondják, tönkreteszitek az élőhelyüket, ki fognak pusztulni vagy el kell menekülniük az emberek elől. Minden másképp lesz itt, ha felépíted a szállodát. Már nem lesz ilyen csend és nyugalom, már nem lesz a sok állat, minden tönkremegy… - szavai sírásba fulladtak, nem tudta folytatni.
- Dehogyis butuskám, mi nem bántjuk az állatokat, majd vigyázni fogunk rájuk.
- Apa! – szólt Anna, te is tudod, hogy igazuk van az állatoknak és jogosan félnek, tudod mi lesz itt, ha ezt a helyet ellepik a turisták, olyan lesz itt is, mint a többi szálloda körül: medencék, éttermek, autók, semmi nem fog emlékeztetni erre a gyönyörű helyre amit az Úristen alkotott.
Közben az édesanyjuk is melléjük telepedett és így szólt.
- Tudod édesem, valahogy pont ez jutott eszembe miközben a bográcsost készítettem, hogy rövidesen francia szakács fog itt sütni-főzni és ezüst evőeszközökkel eszünk, de én olyan boldog voltam a bogrács mellett. Ott a többi szállodánk, ahol fényűzésben élhetünk egész évben, de ez az érintetlen természet egyikhez sem fogható, ez maga az Éden-kert. És a miénk! A mi édenkertünk.
Az édesapa gondterhelten bámult maga éle és magában motyogta:
- De hiszen annyi tervem volt ezzel a hellyel és pont ti akartok lebeszélni!
- Apa, kérlek, hagyjuk így ezt a helyet ahogy van, így a legszebb, a természethez fogható szépséget mi úgysem alkothatunk.
- Drágám, a gyermekeknek igazuk van. Tulajdonképpen csodálatos lenne, hogy legyen egy hely ahova elmenekülhetünk a világ zaja elöl. Mindig ide jöhetnénk sátorozni.
- Hát igen, igazatok lehet, csak szerettem volna ha még több ember láthatja ezt a szép helyet.
- Igen, de milyen áron? – kérdezték a gyermekek. Úgy, hogy kipusztulnak az állatok és tönkretesszük a természetet?
- Igazatok van, még ma este elküldöm a munkásokat, de javasolom, hogy mi még ne menjük haza, hanem töltsük itt a tervezett egy hetet, csak mi négyen és örüljünk a szép természetnek. Megtartjuk ezt a földet és vigyázunk rá, hogy az állatok és a növények jól érezzék itt magukat.
- Csodálatos! Te vagy a legjobb apa a világon! – kiáltották a gyermekek kórusban és indiántáncot lejtettek szüleik körül. Az állatok is közelebb merészkedtek és boldogan ugrándoztak.
Így esett, hogy a két kisgyermeknek sikerült megmentenie az erdőt és egész hátralevő életükben vigyáztak rá. Még az unokáikat is elvitték az erdőbe és elmesélték nekik ezt a történetet és őket is arra nevelték, hogy szeressék és védjék az erdőt.